 | ||||
2008. január 20.
VII. évfolyam 1. szám
Tartalom
Könyvajánló
v
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink Honlapjai
v
Hol van a kéz melege? – csak a jéghideg ész tüze lángol;
Szürke betonkoponyán szikkad a szó, meg a szív.
Lenn, a sötétben föld repedez és fönn a harangok,
Félrevert sikolyuk: szélbe szakadt zokogás.
Könnyek fényszemein döglött varjak marakodnak,
Hüllő rémülete prédamadárra liheg.
Fecske búvik előle, dögkeselyű üti fészkét,
Héjasakál turkál csonka fiók tetemén.
Antilopok csordája siratja a régi oroszlánt:
Boldog idő, amikor vadra csak éhe lesett…
Most a fákat is űzik, puszta homoksivatagba;
Üszkös talpuk alatt forr, míg elalvad a vér.
Lábnyomaikból szenny, pokloknak gyomra bugyog fel,
Fullad a Föld, s a kemény sárba zuhan le a Nap.
S rekviemet feketéllnek zöldtemetőben az ágak.
Sírokból üresen kondul a szó, meg a szív.
Ám sírból – s üresen – sem tűri, ha csönd szava kondul:
Tép hát hústömeget, Mount Everest hegyeket
TNT vagy LSD – mindegy – terroratomja.
S van még – lesz? – aki él? Por s hamu mind, ami volt.
Játékbarlangokban a póker hangosan ásít,
Tőzsde is unja magát: már csak a lélek a tét.
Szárnyal az elme. Agyvelejéből, lám, mire futja:
Lángszóró hidegek, – zúgnak a gépezetek.
Ketté oszlik a Föld és újabb részek is tova ketté,
Ember társtalanul támad a társra, vadul.
S nincs jaj. Nincs zokszó, kérés ami fülre találna;
Zengő érc muzsikál szívtelenül, süketen.
Szentkönyv, kőiratok is álljt hiába kiáltnak,
Senki se hallja ahol néma a szóban a szív.
Mégis kong a harang... Ég, és ránk omlik a Bábel,
Mégis kél a remény, – sárból a napragyogás.
Halkan bár, és szótalanul megdobban a Lélek;
Hallgasd, lásd a csodát, fogd meg a kéz melegét.
Hagyd, hogy öleljen, mást is öleljen, szóljon a széllel
Benned a csöndüzenet, – s gyógyul a Föld, meg a szív.
| ||||
Jeney András
Lélek-harang
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Sükösd Péter: Naplemente a Grenelle-n
Jeney András: Lélek-harang
Én csak úgy lettem költő,
mint magyar, magyar, zsidó, zsidó,
ideüldöztek, elhajtottak erre,
mint kővé a lomb,
mint kurvává a lányod,
én csak úgy,
megnyomtak, összetörtek,
én csak úgy lettem érzékeny bolond,
hogy erre jöttek a lányok és a tankok,
és rám másztak a lányok és a tankok,
hogy üvöltöztem anyacsöcs után,
meg sors, meg hon, meg az isten után,
s kipusztultak, mire rájuk-találtam.
Én csak úgy leltem verset,
mint az ország szerdát,
hogy belevágta hétfő és a kedd,
begyömöszölte Duna-Tisza csontját,
s csüngő bordájú jobbágy-mellkasát
odavonta a pisztolyos vasárnap.
Mert engem is a vascsontvázak vártak,
meg apámnál az ajtók, ablakok.
S Berta, kocsmáját rám hagyhatta volna,
a sok pohárral, meg az asztalokkal.
Az ám az üzlet!
De iszós nagyapáim versre fogtak,
s jövő-józan-magam kell adni-venni
alkuszok és kufárok ricsajában,
e történelmi kiárusításon.
(1968)
| ||||
v
| ||||
Ne haragudjak, hogy megszólít - mondja.
Hatvanas éveit taposó csavargó lehet.
Nem haragszom - felelek.
Sokdioptriás okuláréja hatalmasra nagyítja bánatos pillantását.
Csak beszélgetni szeretne. Csak amíg a buszra várunk.
Rendben.
Kérdi, hogy mióta növesztem a szép hosszú hajam.
Mindig is növesztettem - mondom.
Valaha a hosszúhajú lányokat kedvelte. Ne értsem félre. A feleségének is hosszú haja volt. De meghalt.
Mondom, hogy sajnálom.
Kicsit párás lesz a szemüvege az emlékektől.
Neki szögegyenes haja volt. De meghalt. Kérdi, hogy én bodorítom- e, vagy magától hullámos.
Magától - felelem.
Az az igazi!- sóhajtja. Kérdi, hogy nem akarom - e eladni.
Nevetek.
Nem igazán. Nem szeretnék megválni tőle.
Elgondolkodik.
Pedig jó pénzt fizetnek az ilyesmiért. Ő egyszer eladta. Még mikor a tévénél dolgozott. Még mielőtt a felesége... De azután újra megnősült. De elvált. Azóta az utcán él.
Kérdem, hogy mit dolgozott a tévénél.
Világosító volt - feleli zavartan.
Vagy azt szégyenli, hogy „csak” világosító volt, vagy azt, hogy már nem az.
Igen, ott dolgozott. És volt felesége. Szögegyenes hajjal. És neki is hosszú haja volt. Váll alá érő, dús, fekete.
Bólogatok.
Ez még a hetvenes évek előtt volt - mondja.
Aztán megkeresték, hogy kellene a haja. A Ruttkai művésznőnek. Talán ismerem.
Bólintok, hogy persze, hogy ismerem.
Na, neki kellett. Ötezret adtak érte. Ötezret! Hogy az mekkora pénz volt azidőtájt! Eladta. Kopaszra vágták. De jó pénz volt.
Messziről már látni, hogy jön a busz.
Ő is észreveszi.
Mások is jönnek a megállóba, de nem jönnek a közelünkbe.
Nem látják, hogy én egy televíziós fővilágosítóval beszélgetek.
Csak egy koszos csavargót látnak.
Elköszön. Elnézést kér, hogy zaklatott.
Csak beszélgettünk- mondom.
Elmosolyodik, a hajamra néz.
Ne adjam el - mondja. Ő eladta és vele adott mindent.
Ötezerért...
v
a Tél deresre húzta
a vidéket
hó-takaró alatt alszik
a tetszhalott Tavasz
most dermesztő szél-lehelettől
reszket a ruhátlan erdő
hosszú estéken
a tűzbe vetett tekintet
elhamvadó gyémánt
lesznek majd olyan idők
mikor negyven napig
zokog az ég
szüntelen
aztán a borús felhők
miket fölpárálltak utolsó sóhajok
szertefoszlanak
az égen
de fehéres csontváz-csendtől
és komor kripta-homálytól borzong az ember
márciusig
| ||||
v
| ||||
Mondád, Uram, hogy ELVÉGEZTETETT -
és ez vala egyetlen tévedésed,
Te betöltötted küldetésedet
s mennybe mentél, ránk hagyva az egészet.
A megváltás nem egyszeri kudarc,
de folyamatos megfeszíttetés, mely
- ha tömegesen csődöt mond a harc -
elaprózott ellenpéldákkal érvel.
Utódod nálunk is akadt elég,
ki tüzes trónuson, karóba húzva,
felkötve, holtra verve avagy ép
elméjét vesztve végezé be újra.
Hát így állnak a dolgok, Krisztus Úr.
A messiásnak mondott munkakörben
- mert a világ csak holtakból tanul -
nincs vér szerint egyetlen örökös sem.
(1986)
v
Amikor megállt a csend,
lelőttem a pillanatot -
S a mindenség üvegén
átvilágított a Zene.
| ||||
v
Sükösd Péter
festőművész
 | ||||
| | | ||
| ||||
A rozsdaszeplős konzervdobozok
nedvedző csikkek papírcafatok
között a fénnyel drótozott eget
elhagyva tán egy angyal lépeget
az alkony felborított pléhedénye
alatt homály van bárha kásafénye
még csordogál és néhol lámpa gyúl
és ő üveglő szárnyakkal vonul
a rozsdaette konzervdobozok
elázott csikkek szétdúlt mondatok
között de mégis mindenektől távol
akárha jőne száz évvel korábbról
és sűrű egyre sűrűbb a sötétség
micsoda sóvárgás micsoda kétség
rezeg kocsonyás-sárga szárnyain
míg körbejár a park sétányain
még rácsöppen az alkony kásafénye
csillagszilánk hull eszelős szemébe
pokol volt föld menny most mind tófenék
s megtölti géproncs rongy és törmelék
(1984)
v
| ||||||
Reggelre megállt a hóhullás, szikrázott a frissen esett hó a napsütésben. Mínusz nyolc Celsiust mutatott a hőmérő a bécsújhelyi Szent Augustin kórház ablakában. A tízágyas kórterem csendes volt, a reggelit már elfogyasztották a betegek. Flóra nővér, a kedélyes, duci apáca már végzett a reggeli vizittel, mindent rendben talált és elsuhogott, szerinte jöhet az ügyeletes orvos a sleppjével.Nagy Jani lemondással vette tudomásul, hogy Mohácsi odaült az ágya szélére, legszívesebben a francba küldte volna a szobatársát, de nem volt menekvés.-- Látod azt két ürgét ott a sarokban? – mutatott Mohácsi a kórterem végébe, - Na, azok az igaziak. Mind a kettőt a Corvin-köz környékéről szedték fel. Hát, ha nem sikerül kihozni őket, akkor most mind a ketto… - és egy nyisszentő mozdulattal a nyakán demonstrálta, hogy mi lett volna a sorsuk. -- Öregem, azok a fasza gyerekek! Én? Potyautas vagyok. Tiszta szerencse, hogy összeütköztem egy puskagolyóval. Tudod, hogy ez a fehér bugyola mit jelent? - simogatta meg a vastag kötést a bal vállán. - Soron kívül, ingyen, első osztályú beutazás az USA-ba mint hős szabadságharcos. A legvadabb álmomba se mertem volna rá gondolni egy hónappal ezelőtt. Ez a forradalom, pajtás! Áldja meg az isten, aki az első puskalövést leadta. -- Téged hol lőttek seggbe?v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Sükösd Péter: Delirium
Naplemente a koppenhágai öreg kikötőben
| ||||
(R-nek)
Meguntam, hogy csak gürcölök,
eladtam mindenem,
és útra keltem messzire...
Ó, jaj, szegény fejem!
Az égből itt se hull arany
vagy drágakő, ezüst.
A kocsmában, hol dolgozom,
derékig ér a füst.
És Eldorádót sem lelem.
Hiányzik egy barát.
Hajnalban sírva bámulom
szobám sivár falát,
hiába nincs akcentusom,
hiába öltözök
éppúgy, akár az itt lakók –
a régi ösztönök,
szokások, ízek és szavak
mint egy köldökzsinór
kötöznének valamihez...,
ami már nincs sehol.
Mert visszavágyok délután,
ahogy lement a nap,
de már indulni nem tudok,
a lelkem itt ragadt.
v
Magam számára vagyok csapda,
gondolataimba lettem falazva.
Rám kattant a vidravas,
és csak nézem,
ahogyan elfolyik a vérem.
Kiveszett belőlem a dac.
(Tudom, fogaim épek, -
de vérem édes íze háborgásra
ösztönzi gyomromat,)
Nem rághatom le
gondolataimról magamat.
Vesszen, aki nem életre való!
„Eb ura fakó!” – no lám!…
A delírium tremensnél jobb
a lassan csordogáló
álmot hozó halál.
| ||||
v
Néha úgy érzem, hogy hegymászó vagyok.
Fölöttem csúcs és alattam a mély.
Utamra visszanézni nem merek
és ismeretlen előttem a cél.
Nincs visszaút! Csak menni kell előre,
még akkor is, ha ködbe vész a cél.
Nem tudni még. hogy meddig tart az út,
csak azt, hogy célba érve, a lét véget ér.
| ||||
v
Ne hidd, hogy örökké tart a bánat,
tavasz követi a telet -
az élet visszatér fűbe-fába,
kopár mezőbe, holt virágba,
hogyha a napfény ránevet.
A mag sorsa is csak kín a mélyben,
míg megered a kis gyökér -
de mégis felfelé tör egyre,
életre, fényre, napmelegre,
küzd, amíg céljához ér.
A rózsa is, míg kibontja kelyhét,
ki sejti fájó kínjait -
míg a bimbóból magát kitépi,
kétség lankasztja, vágy emészti,
- kitárni selymes szirmait.
Az ember is csak akkor lesz ember,
ha tudja, mi a szenvedés -
de kétségek közt, ezernyi gondban
küzd, és bízik a holnapokban,
| ||||||
v
Palástja az éjjeli égbolt,
Csillagokkal díszített selyem,
Nem is emlékszem milyen rég volt,
Mikor született a Félelem.
Az Édenkert mélységébe tán,
Kígyó-pikkelyek között éledt
S a szörnyű száműzetés után
Felitatták a Szenvedélyek…
…S hányszor emelem fel a fejem
Dühtől mámorosan, részegen,
Őrjöngve s ordítozva néha:
„Bárcsak haltál volna meg ott,
Hol a Teremtő megalkotott,
Te örök átkok anyja – Éva!”
| ||||
v
| ||||
Elkezdődnek valahol lenn a völgyben, ökörszekér vontatta nyom után a porban, traktorok kerekei mélyítenek bele árkot, esőben púpot tapos rá a marhacsorda, hepehupásan, de törnek fel egyre magasabbra, szétágazva jobbra-balra, majd visszatérve a szekér rajzolta vonalra fel, egyre magasabbra, míg avarterítő takarja el az állat és ember nyomait...A házak követik ezt a vonulatot, kapaszkodnak a kemény talajba, egyre fentebb, egyre magasabban. Nyáron az erdő közelsége - amibe belevesznek a falu útjai - a bőség kosarával kecsegtet, mert nem marad éhes ember egy sem, ha más nem is, de gomba kerül az asztalra. Télen?! Csak pipálnak a kémények, sóhajtoznak az ajtók, amikor kibocsátják a bent levő meleget s találkoznak a kinti hideggel.Sóhajtoznak az emberek lenn s fenn vonyítanak a vadak...Az asszonyt a szekérderekába tették, amit azonban előtte még megraktak illatos szénával, lefedték paplannal, pokróccal, letakarták hófehér lepedővel s a ráfekvő görcsökben vonagló áldott állapotban levő női testet betakartak subával, reá terítettek minden elérhető meleg holmit. v
VIII.
…nem értettelek, csak azt láttam – szép vagy,
sőt, gyönyörű és a levegő szétfagy
valamiért körülötted. Rideg,
visszautasító voltál, sziget
köztünk, kínzott kényelmes karosszéked,
nem szóltál semmit, de tudtam, lenézel
minket; szúrtad szemét mindenkinek.
Mondd ( - … - ), vajon hogyan van az,
legtávolabb álltál és gyűlöltelek,
te vagy most hozzám mégis legközelebb,
utáltalak s téged akartalak
mindig: mért érintett meg zajtalan,
örökségem, mely útján terelgeti
az embert s amely sose volt emberi…
| ||||